Kettő

A mai napról mit írhaznék. Ha röviden akarnám letudni, akkor csak ennyit írnék... Színjáték.
De inkább leirom mi is volt.
Tegnap óta velem vannak a kicsik, máskor ez a boldogság netovábbja szokott lenni. Most, csak arról szól, hogyan titkoljam el mi játszódik le bennem, milyen fájdalmak munkálkodnak ott, a szívem körül. Eddig mindig az volt, hogy kisfiam vasárnap az idegtől futot sokat a mosdóba, most én, hogy ne lássák a könnyeket. Nem tudtam úgy figyelni rájuk ahogy kellett volna, megtettem mindent, mint mindig, de mégis úgy éreztem minden idegesít, feszülté tesz. Nem kiabáltam velük, nem bántottam öket, soha nem tenném. Pont ezért éreztem azt inkább hazavinném őket. Kisfiam könnyei meggyőztek ne tegyem, játszam azt, hogy nincs semmi gond. De van, nagy gond van. Velem. Úgy érzem minden elveszett, minden. Boldogság, család, élet ahogy megálmodtam,szerelem. Lehet sosem voltak az enyémek. Boldog csak én voltam a kapcsolatunkban, mint utólag kiderült. Családom legfeljebb 6hónapig volt. Kinccsel. Élet.... igen álom volt. Felébredni már nem fogok. Ez a leghosszabb álom, örökké fog tartani, nem ébredek fel már.
De vissza a mai naphoz. Reggel bevásárlás kicsikkel az esőben. Mire végeztünk, és mentünk 3 kört a kórház körül, (mert a fiam tudni látni akarta hol van Kincs)elált a zápor. Irány a kávéház, az ahova oly sokat jártunk velük kikapcsolni. Most ez sem volt ilyen sima dolog. Eső nem, de a kérdések záporoztak. Próbáltam hárítani, de nehéz volt. Kicsiket csak ő érdekelte. Miért, hogyan, meddig.... Mit mondhattam volna, hisz nem tudhatja senki, hogy bementem, hát tereltem. Persze ott is jól jött a szemüveg. "Vidám" képek, és irány haza. Ebéd készités, mail olvasás, azok amiket ő irt... Mindet újra és újra...
És a mai napi legnagyobb hazugság... Film casting. Elvittem magammal őket, hogy ne is sejtsenek semmit a közelgő dolgokról. Gyorsan végeztünk, szerencsére jókor mentünk, csak egy srác volt. Megelőztük, nem volt nehéz. Nem érdekeltek a részletek, úgyis csak fedősztori volt. Ők boldogok voltak, apa újra szerepel. Sajnos nem, nekem más szerep jutott. Utána jött a nap "fénypontja". Kimentünk oda ahová oly nagyon vágytak, én meg kerültem, félve a megaláztatástól. Most már mindegy volt. Lovarda. Megannyi jó emlék színhelye. Mint valami gonosztevő, szinte osontunk be. Nem akartam senkivel találkozni,és mégis, csak ott lenni. Hosszú idő után újra ott. Érezni a lovak szagát, meleg bőrüket. Belenézni szép lélekbe látó szemükbe,ami oly sokszor megnyugtatott már. A kettő nagy kedvenc közül csak egy volt a boxban, az aki elvisete a hátán az általam ránehezedő terhet, aki úgy éreztem vigyázott rám mikor felültem rá. Megsimogattam odabújtam jó mélyen beszívtam illatát, hogy belém égjen. Ne a fejembe mert az most már kevés. A lelkembe, ott a helye.Találkozhattam az oly nagyon tisztelt, kedvelt lovasoktatóval, akinek mindent percet köszönök amit lovon tölthettem, hogy elviselte szerencsétlenkedésemet. Tudom Kincs intézte azokat az órákat, neki is köszönöm,. Gyerekek boldogok voltak, végre viszont láthatták kis barátaikat, szerelmüket. Rövid, de tartalmas látogatás volt. Ahogy mentünk, úgy jöttünk is el. Bizva a holnapban, és remélve, hogy holnap el tudok köszönni mindenkitől. Nehéz napok ezek, de így alakult. Nehéz lentről nézni a világot, onnan ahova jutottam. A porból.... ahol mindenki rám taposhat.
Egy éjszaka jön megint. Gondolatokkal kínokkal teli, de már tudom, ott fogok ülni a kicsik ágyánál, és százszor, ezerszer elsuttogom majd nekik mennyire szeretem őket, milyen lehetett volna a világ, ha nem rontom el. Ott leszek az erkélyen is, a holdnak elmondani, milyen az mikor igazán szeret valakit az ember. Igen IGAZÁN.

Úgy gondolom, kisfiam érzi a közelgő változást. Eddig is bújt, de ebben a két napban egyfolytában rajtam lóg. Imádom, de mégis... nincs már más.
Jobb igy!

SZERETLEK KINCS!

V